központi mellékblog

Még az ősszel készítettem ezt a képet az akkor éppen (egyetlen napig) virágzó Astrophytum asteriasomról, de valahogy csak most került elő. Talán egy kis színt hoz ebbe a télies, hideg tavaszba. A kaktuszgyűjteményem darabjait egyébként éppen tegnap rakosgattam vissza az ablakpárkányról - ahová, úgy látszik, túl korán kerültek ki -  a két ablak közé: éjjel döngenek a mínuszok, és nem akartam fagyást kockáztatni.

Az Astrophytum asterias az egyik legdekoratívabb és legfurább kaktusz, nincsenek tövisei, csak fehér szőrpamacsok sorakoznak szabályos sorokban élénkzöld, elegánsan bordázott testén. A legidősebb példányok is csak 5-7 centi magasra nőnek, vagyis inkább lapos habitusú a növény, gyakran szinte elbújik a köves talajban. Mexikóban őshonos,  komolyan veszélyezetett faj, mivel olyan területeken él, amelyek mezőgazdaságilag is haszosíthatók.

 

Sötét árnyalatokban dúskáló, szürkéből feketébe hajló tövisű kaktusz, szerintem elég vad kinézetű, bár ezt próbálja ellenpontozni a rózsaszín virág, amit tegnap bontott ki először. Ahogy nézem, jó néhány bimbója fog kinyílni mostanában, ha az időjárás is úgy akarja. Az Eriosyce kaktusznemzetség egyébként egy kusza nevezéktani dzsungel, a növényt Neoporteria rapifera néven vettem, és hosszas kutatásokat folytattam, amíg rájöttem, hogy a jelenleg érvényes rendszer szerint hogy is hívják. Le lehet tölteni a netről egy brit kaktuszkutató, Frank Katterman 1994-ben írt Eriosyce-monográfiáját, amelyben kimerítően tárgyal, sőt újradefiniál minden fajt, alfajt és változatot (Eriosyce - The genus revised and amplified).



A növény Chilében őshonos, az óceánhoz közeli, mégis csontszáraz vulkanikus hegyvonulatok, sivatagok lakója. Íme egy élőhelyi fotó:

Sok szakértő szerint az egyik legszebb virágú kaktusz, de szerintem virág nélkül is gyönyörű az aranyszínű tövisei miatt. Ez utóbbiakról kapta az aureum nevet. Vadon Mexikóban, sivatagos vidéken él. A növényt a hétvégén vettem a füvészkerti kaktuszkiállításon és -vásáron bimbózó állapotban, otthon pedig napra téve szépen kinyílt a pompázatos virága.

A múlt héten érkezett meg hozzám postán ezt az apró, 4 centi magas, de teljesen kifejlett, sőt idős, legalább 13 éves növény Angliából. Nem gondoltam volna, hogy az utazás és az átültetés után rögtön kivirágzik, ma mégis ezzel lepett meg. Reggel vettem észre, hogy hozott egy bimbót, aztán a délutáni napsütésben kinyílt a virág, majd ahogy elment a nap, becsukódott. A faj Mexikóban, Arramberi város közelében, mészkősziklás vidéken őshonos. 1982-ben írták le, és a texasi Shirley Dickison kaktusztermesztőről nevezték el.

D. aziránt érdeklődött, hogy tulajdonképpen mit keresünk itt, talán csak nem a rátóti csikótojást? Az ország legnagyobb botanikus kertjét, az MTA vácrátóti kutatóhelyét hétvégén ne nagyon akarjuk felkeresni autó nélkül, vagy ha mégis erre vetemedünk, akkor készüljünk egynapi hideg élelemmel, valamint erősítsük lelkünket, ugyanis jó sokat kell gyalogolni egy végeláthatatlan autóút mellett. Furcsa, de amikor a pesti ember ráérne egy kicsit kirándulni, vagyis hétvégén gyakorlatilag nem jár busz a településre, a legközelebbi vonatállomás pedig jó három-négy kilométerre van.

A Vácrátóti Arborétum kaktusz- és pozsgásházát az idén nyáron adták át: az ország legnagyobb, legszebb kaktuszgyűjteménye található itt, jó néhány fantasztikus méretű és korú növénnyel. A gyűjtemény darabjait eddig nem láthatta a nagyközönség, de most végre méltó környezetbe kerültek a kaktuszok, és a látogató jó áttekintést kaphat a legfontosabb nemzetségekről. Nekem egy hatalmas, virágzó Astrophytum myriostigma tetszett a legjobban, de lenyűgözőek voltak a hatalmas oszlopkaktuszok is, vagy a sárgadinnyényi Coryphantha cornifera, amelynek mérete egyébként nem nagyon szokta meghaladni a 10 cm-t.

Lassan egy hét telt el azóta, hogy a legnagyobb hazai, majd egy angol nyelvű kaktuszos fórumra (a kaktuszazonosítás rovatba) feltettem a fenti fényképet, ami új melocactusomat ábrázolja, de még mindig nem tudom, hogy pontosabban melyik fajt sikerült beszereznem. Úgy látszik, a melocactusok azért is különlegesek, mert nehéz őket azonosítani. Különlegesek továbbá dinnyeszerű méretük és alakjuk miatt is, nem is beszélve a "sapkájukról" (cephalium), ami csak idős (7-15 éves) korban alakul ki, miután a kaktusz már nem növekszik tovább. A cephaliumból bújnak ki a növény kis rózsaszín virágai, később a termése, ezt magam is tanúsítom, ugyanis néhány nap alatt a kaktuszból váratlanul előbújt egy kis termés, tehát elvileg jól érzi magát, miközben én arra számítottam, hogy órák alatt feldobja a talpát. A melocactusok ugyanis hírhedten nehezen kezelhető növények: baj, ha sok vizet kapnak, de az is baj, ha nem kapnak vizet, baj, ha túl sok nap éri őket, viszont 15 fok alatt megfáznak, tehát inkább egy kényes szobanövényre hasonlítanak, mint a tűrőképességükről és igénytelenségükről ismert kaktuszokra. Elvileg átültetni sem szabad őket idősebb korban, de én ezt rögtön megtettem, mert nem szeretem a "műanyag cserepet". A melocactus nagyon esztétikus megjelenésű kaktusznemzetség, reneszánsz festményekről ismerős az a vörös és az a zöld árnyalat, amiben pompáznak. Ezek voltak az első kaktuszok, amelyekkel az európai hódítók Amerikában találkoztak, és ezek terjedtek el Európában először, mint soha nem látott egzotikumok. Az Újvilágban természetes élőhelyeik megfogyatkoztak, ma szigorúan védettek. A növény tövében átültetéskor észrevettem néhány kis magoncot, körülbelül 3-4 millimétereseket, amiket külön cserépbe ültettem, és most nevelgetem őket. A termésből kivett magokat is elvetettem, hátha... Mint megtudtam, évek (!) kérdése, és a magoncokból néhány centis kis növény fejlődik...addigra talán az is kiderül, melyik fajhoz is tartozik pontosan ez a kedves, öreg melocactus.


további hasonlók itt: http://www.melocacti.hu/