Központi (mellékblog) emlékblog

Nem gondoltam volna, hogy közel öt év 246 bejegyzése után ezt, az utolsót lesz a legnehezebb megírni. Nehéz, mert mélyen érint: nagyon szerettem ezt a blogot, az életem, az énem része volt, rengeteget köszönhetek neki. Ismeretségeket, barátságokat, gondolatokat, örömöket és elkeseredéseket, a gondokon való túllendüléseket.

Őszintén köszönöm minden olvasónak, hogy olvasott, minden kommentelőnek, hogy hozzászólt, hogy folyamatos biztatást, talán tudtán kívül is iránymutatást adott. Kedves Zsolesz, Treen, Defalla, FadetoRed, Canoncam, Csöncsön, rás, jel, AgnusDei, Lobra, Egyeki-Szabó Tamás, Esti Kornél  és mindnyájan, kommentelők és "névtelen" olvasók, megtisztelő volt a figyelmetek.

Talán jó hír, hogy ez a blog nem szűnik meg. Egyszerűen itt és így marad, lenyomataként az időnek. Továbbra is el lehet olvasni a régi bejegyzéseket, és (valószínűleg átmenetileg) még kommentelni is lehet.

A másik jó hír, hogy elkészült e blog "kicsinosított és profiltisztított" folytatása, benne jó néhány régi, innen átemelt bejegyzéssel.

Miért volt erre szükség? Az évek folyamán a "központi mellékblog" folyamatosan műfajt váltott, énblogból egyre inkább tematikus, kulturális blog lett. Az utóbbi időben már szinte csak filmekről írtam, néha közzétettem egy-egy verset, mindez az érdeklődésem változását tükrözi.

Változott a technikai környezet is, a Facebook ma mindennél alkalmasabb a sebtében megírt, szubjektív tartalmak publikálására, és a Timeline bevezetésével ez még inkább így lesz. A Facebookot ilyesféle naplóként fogom használni, az új blogba pedig reményeim szerint némileg hosszabb lélegzetű, főleg kulturális témájú írások kerülnek.

Fogadjátok az új blogot szeretettel, olvassátok és szóljatok hozzá a bejegyzésekhez!

Találkozzunk itt : http://schalkendrekornel.wordpress.com/

Addig is viszlát,

sleepingdancer

Woody Allen: Éjfélkor Párizsban (Prae.hu)

Schalk Endre Kornél

Megnyugtató, hogy Woody Allen még mindig Woody Allen tud lenni: legújabb filmjében régi témáinak és stíluseszközeinek újrahasznosításával sikerül beleszédítenie a nézőt egy kedves, kellemes, intelligens, szórakoztató mesébe.

A szinte mindvégig mosolyogtató, de csak ritkán nevettető komédia ezúttal Párizsban játszódik, és jórészt Párizsról szól. Pontosabban arról a mitikus Párizsról, ami az emberiség kollektív tudatában a mai napig a művészet és a szerelem fővárosa (ahogy a film főszereplője, Gil, az Amerikából menyasszonyával átránduló, regényírói babérokra pályázó forgatókönyvíró plasztikusan megfogalmazza: „Párizs a legjobb hely az Univerzumban”). A kezdő képsorok mozgóképre adaptált párizsi képeslapok: a turisztikai ipar látványközhelyei Eiffel-toronnyal, Sacre Coeurrel, párizsi háztetőkkel, amelyek a nézőt a főszereplő párral azonos pozícióba, a turistáéba helyezik, miközben széles asszociációs mezőt, emlék- és ismeretmorzsákat, érzelmeket hívnak elő belőle. Ebből a nézői pozícióból aztán már könnyedén lehet empátiával viseltetni a Párizs-imádó főszereplő fiatalember iránt, annál is inkább, mert az őt alakító Owen Wilson a legklasszikusabb Woody Allen-i szerepben, a neurózisra hajlamos, önmagában és kapcsolataiban bizonytalan értelmiségi figurájában szinte reinkarnációja a mesternek: beszédmódja, gesztusai, mozgása, de még a haja színe is hasonlatos Woody Allenéhez. (Apró különbség, hogy kevésbé hadarva beszél angolul, ami a nem anyanyelvű néző számára mindenképpen pozitívum.)

A jó ritmusú, a figyelmet mindvégig ébren tartó történet lélekmelengetően araszol a happy end felé, anélkül, hogy émelyítővé vagy érzelgőssé válna. Gil a film elején kettős illúzió rabja, azt hiszi, menyasszonyával, Inezzel való kapcsolata sínen van, másrészt hajlamos a múltba menekülni, különösképpen a húszas évek Párizsának bohém művészvilágára tekint illuzórikus nosztalgiával. A film lényegében egy tapasztalatszerzési folyamat története, amelyben hősünk fokozatosan megismeri önmagát, rájön, hogy Inezzel nem illenek össze, és arra is, hogy bár inspirációért fordulhat a múltba, a legfontosabb, hogy a saját korát, a jelent élje meg.

A mese tanulsága „csak” ennyi, de hát a mesék nem is arra valók, hogy meglepően eredeti vagy bonyolult gondolatokat közvetítsenek, inkább arra, hogy újra és újra rámutassanak akár közhelyesnek is minősíthető igazságokra, és átélhetővé tegyék őket. Ne csodálkozzunk, ha Woody Allen filmje után a moziból hazafelé tartva másként fogjuk látni városunkat, mint a moziba menet, a házak, utcák saját múltjukkal telítődnek, eszünkbe jut, melyik művész, híres ember hol lakott, mi pedig hazaballagva egy kicsit ugyanúgy időutazóvá válunk, ahogyan Gil.

A film talán legjobban sikerült, mellesleg gyönyörűen díszletezett és fényképezett jelenetei éppen a csodás, időutazásos éjszakák: fiatal hősünk számára a múltba, a húszas évek Párizsába való átlépés szinte narkotikummá válik, a néző pedig voyeurködve követheti a fura kalandok pikareszk sorát. Hogy is ne tenné, ha olyan művészlegendák hullanak le előtte a szobortalapzatról a hétköznapiságba, mint Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Picasso, Dalí, Buñuel, T. S. Eliot vagy éppen Cole Porter? A múlt nagy művészei vagy kedves, hétköznapi fickónak mutatkoznak (Scott Fitzgerald), vagy elrajzolt karikatúrának (Hemingway, Dalí). Utóbbiak néha aranyköpésszerű bölcsességeket vagy éppen zagyvaságokat nyilatkoztatnak ki, néha pedig viccesen fafejűnek tűnnek (Buñuel például értetlenül fogadja Gil ötletét az Öldöklő angyal alapszituációjáról). A film dramaturgiája szempontjából fontos, hogy a művészek konkrét gyakorlati segítséget is adnak Gilnek a regényíráshoz, másrészt humorosan deheroizálódnak, így hősünk egyre inkább rájön, nincs szüksége rájuk. Miután megtanulta tőlük, amit lehetett, íróként meg tud állni a saját lábán, a saját jelenében is.

Az önmagára találáshoz viszont Gilnek el kell búcsúznia a szépséges Picasso-múzsától, Adrianától is, akivel időutazásai során szerelmi kalandba bonyolódott. A lány a gyakorlatias Inez romantikus ellenpontja, szinte mindenben megérti az írót, már csak azért is, mert maga is a múltba vágyik, az 1890-es évek Párizsába, a Belle Époque-ba. Mise en abyme-szerű „időutazás az időutazásban” következik a film dramaturgiai csúcspontján: Gil és Adriana a 19. század végére érkezve azt találja, hogy Toulouse-Lautrec és művésztársai szintén visszavágynak a múltba, konkrétan a reneszánszba. A végtelen regresszus – azaz hogy minden múltbeli generáció is a múltba vágyik – Gil számára végleg bizonyítja: semmi értelme az aranykor hajszolásának. A gondolatot egy Woody Allen korai filmjeit idéző rövid burleszkjelenet húzza alá: a Gil után küldött szerencsétlen magánnyomozó a rizsporos parókás 18. századba téved, a királyi palotából kell menekülnie, mert le akarják fejezni.

De ha Woody Allen meséje állít, kimond valami tanulságot, azt szerencsére nem kategorikus határozottsággal teszi. Az állítás mögé a rendező odatesz egy kérdőjelet is – legalább halványan. Adriana döntése ugyanis, amely szerint ő mégiscsak az 1890-es években marad, a film kontextusában valódi alternatívának, a maga szempontjából helyes elhatározásnak látszik. A film mintha azt mondaná: éljük meg a jelenünket és teljesedjünk ki benne, ugyanakkor fogadjuk el, a nosztalgia és a múlt vonzása olyan erő, amelyet minden bizonnyal nem helyes teljesen elfojtani magunkban.

Éjfélkor Párizsban
(Midnight in Paris) Színes, feliratos, spanyol-amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2011
Rendező és forgatókönyvíró: Woody Allen
Operatőr: Darius Khondji
Szereplők: Rachel McAdams (Inez), Owen Wilson (Gil), Marion Cotillard (Adriana), Michael Sheen (Paul), Mimy Kennedy (Helen), Kurt Fuller (John), Adrien Brody (Salvador Dalí), Tom Hiddleston (F. Scott Fitzgerald), Sonia Rolland (Joséphine Baker), Corey Stoll (Ernest Hemingway), Kathy Bates (Gertrude Stein), Carla Bruni (tárlatvezető). Forgalmazó: Budapest Film

Alekszej Popogrebszkij: Így ért véget a nyaram (Kortárs Online)

Schalk Endre Kornél

Alekszej Popogrebszkij harmadik nagyjátékfilmje paradox módon egyszerre meditatív és a lélektani thrillereket idézően izgalmas. A kétszereplős kamaradrámában – amelynek helyszíne az Északi-sarkvidék egy világtól elzárt meteorológiai állomása – az első negyedóra után folyamatosan nő a feszültség, de olyan finom fokozatokban, lassú tempóban, hogy bőven van időnk „csak” szemlélődni is, belemerülni a rideg, fenséges táj gyönyörűen fényképezett totálképeibe vagy az érzékenyen megmutatott, kitartott, gyakran ismételt részletekbe: legyen az egy arc, egy kopott deszkaajtó, ablakkeret vagy éppen néhány szárított-sózott pisztráng.

A kutatóállomáson két férfi dolgozik összezárva, a természetnek és főleg egymásnak kiszolgáltatva. Egy idősebb, tapasztalt meteorológus, Szergej, aki a monoton munkában is értelmet talál, mint valami etikailag kötelező rituáléban, valamint a huszonéves Pável, aki legszívesebben kivonulna az egészből: a film első képein a tengert bámulva rockzenét hallgat mp3-lejátszójáról, később pedig többször egy lövöldözős számítógépes játékba menekül, amelynek virtuális díszletei, barakkjai baljós tükörképként emlékeztetnek a kutatóállomás valódi épületeire, előrevetítve a konfliktust.

A két meteorológus viszonyának mindvégig nehezen megjósolható alakulása rajzolja meg  a film drámai ívét, és ez a viszony az extrém körülmények között sok mindenre hasonlít, csak egy átlagos munka(helyi) kapcsolatra nem. Szergej tulajdonképpen Pável főnöke, ám időnként úgy érezzük, inkább mentora, sőt már-már az apja, aki ha kell, büntet és ver, majd végül megbocsát, mint valami atyaisten. (Asszociálhatunk a film kapcsán Szergej Zvjagincev Visszatérésére, amelyben egy Szergejhez némileg hasonló, kemény és enigmatikus figurát apaként láthattunk, de Popogrebszkij első filmjében, a Kaktyebelben is fontos szerepet kap az apa-fiú kapcsolat.) Az idősebb férfi sok tekintetben Pável „nevelője”, ezért aztán a film felfogható úgy is, mint egy fiatalember „megérésének” és önmegismerésének története. A bonyodalmak kibontásakor a rendező szinte alig épít a két szereplő közötti párbeszédre, annál többet a belső történésekre, gesztusokra, tekintetekre, és persze a tettekre (vagy éppen a néző által várt tettek elmaradására). Érzelmek és konfliktusok meglepően széles skálája bomlik ki a szemünk előtt, furcsa, ütlegeléstől ölelésig tartó folyamatként: fenyegetés, bizalmatlanság, félelem, elhallgatás, zavar, hazugság, kétségbeesés, harag, bosszú, lelkifurdalás követik egymást, majd a záró képsorokban mindezt melankolikusan kerekíti le valamiféle addig csak a háttérben sejtett elfogadás, sőt szeretet. A film bravúrja, hogy mindezeket az érzelmi húrokat képes hatásvadászat és szentimentalizmus nélkül megpendíteni. Mind a Szergejt alakító Szergej Puszkepalisz, mind a Pávelt játszó Grigorij Dobrogyin kiváló teljesítményt nyújt, alakításukat 2010-ben Ezüst Medvével díjazta a berlini zsűri.

A film címének magyar fordításában elvész az eredeti orosz cím utalása a fő konfliktusforrásra, arra, hogy Pável félelemből és kényelemből elhallgat idősebb munkatársa elől egy életbevágóan fontos rossz hírt. A „Как я провёл э́тим ле́том” így (is) fordítható: „Hogyan vertem át (valakit) a nyáron”. Miközben a dráma két ember között feszül, kirajzolódik egy másik, belső küzdelem is, Pávelé. A film az ő esendőségének plasztikus bemutatása miatt válik igazán érdekessé és átélhetővé. Nem vagyunk sarkvidéki meteorológusok, nem töltünk el hónapokat egy másik emberrel összezárva, de valószínűleg mindannyian hallgattunk már gyávaságból, mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy egy döntéssel rossz következmények sorozatát indítottuk el, olyan kényszerű vergődést, amelyből alig tudtunk kikecmeregni. Pável a szenvedés árán a film végére talán felnőtté válik, elsajátít valami nehezen megnevezhető, alig körülírható tudást. Popogrebszkij filmje megmutatja, hogy e tudás megszerzésében talán mi is reménykedhetünk, ha bajba kerülünk.

Így ért véget a nyaram, rendező: Alekszej Popogrebszkij, színes, feliratos orosz film, 130 perc, 2010 (Vertigo Média)

A freeblog.hu szerverhibája miatt az elmúlt napokban a szolgáltató összes blogját érintő adatvesztés történt: a 2011. augusztus közepe után készült blogbejegyzések és hozzászólások törlődtek. Noha törlődött posztjaimat sikerült visszaállítanom, úgy tűnik, a kommentek sajnos végleg elvesztek.

Minden kedves hozzászólótól, olvasótól elnézést kérek.

Most vagy tévedésben vagyok itt a reggeli fényben,
vagy tényleg Magyarország alakú penészfolt a falon
az a nekitámasztott, türkizkék bicikli.
El kéne húzni a megolvadt nejlont,
hogy megszámoljam, hány naposcsibe maradt
élve a vaskádban, hány esküvői fotót
szaggattak át a lövedékek, de egész éjjel
futottam mamuszban a gyújtópalackos
ember elől, mozdulni nem tudok, és
megint összebenzinezte a sezlonyomat.

A http://kritikustomeg.org oldalon található adatbázisban több mint 38 ezer filmről olvasható leírás, vélemény, adat. Az utóbbi időben rendszeresen olvasom az itteni fórumokat, ajánlókat, és időnként magam is leírom a benyomásaimat egy-egy filmről: ezekből a gondolatforgácsokból gyűjtöttem össze ismét néhányat.

Ben Gazzara John Cassavetes Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976) c. filmjében

Szabó István: Álmodozások kora (1964) Jó film. Azért az egész problémafelvetése a korát jellemzi (ezzel nem minősítem a filmet, csak megállapítom): hiszen ki törődik ma azzal (társadalmi szinten), hogy mikor és hogyan válik felnőtté valaki? Ma sem a társadalom nem igényli az egyéntől, hogy felnőtté váljon, sem az ember nem igényli önmagától, hogy "felébredjen", sőt annál sikeresebb(nek tűnik) valaki, minél inkább ki tudja tolni az "álmodozások korát", lehetőleg a halálig. Olyan érzésem volt a filmet nézve, mintha egy idős pszichiáterrel beszélgettem volna. Biztos, hogy az idős pszichiátereknek soha nincs igazuk? (4, DVD)

Werner Herzog: Aguirre, Isten haragja (Aguirre, der Zorn Gottes, 1972) A rendezőtől megszokott különcség- és monománia-tanulmány, egyben egyik leghíresebb filmje, nem nagyon értem, hogy miért nem hatott rám igazán. Egységesebb, egyenesvonalúbb, mint rokondarabja, a Fitzcarraldo, de annak a képei azt hiszem, hatásosabbak. Itt (is) sikerült kivonni a filmből a kalandfilmet, de nekem most nem úszott be a helyére az, aminek kellett volna. (3, DVD)

John Cassavetes: Egy kínai bukméker meggyilkolása (The Killing of a Chinese Bookie, 1976) Rég láttam már ilyet: minden kétely nélkül 5-ös, avagy a KT terminológiájával, ami ez esetben szó szerint értendő: zseniális. Gengszeterfilmnek álcázott tanulmány a hétköznapok ethoszáról, a küzdelemről, a művészetről, az életről. Cassavetes-nek elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a filmnéző ne színészeket lásson egy történetben, hanem kvázi-valóságos embereket kiszámíthatatlan, ezért nagyon izgalmas helyzetekben. Sötét, sűrű, nagyszerű atmoszféra, emlékezetes képek, jelenetek egymás után. (5, DVD)

Louis Malle:. A szeretők (Les amants, 1958) Idézet a filmleírásból: "(Jeanne)...átváltozása unatkozó, modoros úrinőből egyszerű, természetes szerelmes asszonnyá, bármily váratlan, lényéből fakad. " Valóban váratlan, sőt nehezen érthető. A filmet ez a fordulat emeli meg, működteti, még azon az áron is, hogy a néző esetleg hitetlenkedve fogadja. El kell gondolkodnunk saját nézői attitűdünkön, azon, hogy mennyire értjük, fogadjuk el vagy utasítjuk el a fordulatot, és miért. Az "érthetetlenségre" maga film is reflektál, amikor Jeanne a történtek után azt mondja barátnőjének (és a nézőnek): "Ezt te sosem fogod megérteni." (4, Szerzői filmklub a Ráday utcai könyvesházban)

Nicholas Ray: Haragban a világgal (Rebel Without a Cause, 1955) Nemzedéki kultuszfilmként, James Dean-filmként ma is érdekes és érdeklődéssel végignézhető, sőt szerethető, de azért inkább tisztes, jól megcsinált iparosmunkának tűnik, amolyan föltupírozott "Családi kör" tanmesének, mintsem ihletett, kiemelkedő filmalkotásnak. (3, DVD)

Gazdag Gyula: Bástyasétány '74 (1974) Érdemes megnéznie annak, akit érdekel a magyar filmtörténet, már csak azért is, hogy kiderüljön, mi az, amit a kádári kultúrpolitika jónak látott 10 évre betiltani. Ugyanakkor zavarban vagyok: ez a film körülbelül ugyanannyira kreatív, ötletes és meglepő, mint amennyire nézhetetlen. (3, DVD)

Sam Peckinpah: Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét! (Bring Me the Head of Alfredo Garcia, 1974 ) Mocskos egy film, már úgy értem, piszkosul jó. Mint egy görög sorstragédia. (5, DVD)

Nagy Viktor Oszkár: Apaföld (2009) Szép és korrekt, de hiányolom az egyéni látásmódot, a kockázatvállalást, az átütő erőt. Ha már egy film szinte mindent a képekre és a csendre bíz, akkor a képeknek muszáj a csendben ordítani, mégpedig lehetőleg a film elejétől a végéig egyre hangosabban - szóval valahogy téttel, feszültséggel és meglepetéssel feltölteni a művet. Itt ehelyett inkább valami "akadémikus" művészfilmstílus udvarias, profi működtetése történik. De azért sok minden tetszett: a ritmus, a színészválasztás és néhány jól eltalált jelenet (pl. az apa és a rendőr párbeszéde, vagy amikor a fiú megkeresi az apa exhaverját, valamint a film vége). (3, DVD)

Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (Frissmeleg.hu)

Schalk Endre Kornél

Mi tesz nővé egy nőt és mi férfivá egy férfit? Mi tesz valakit a saját neméhez tartozóvá önmaga és mi a külvilág számára? Ha létezik belülről megélt nemi identitás, és létezik kívülről érzékelt, vajon hol a határ a kettő között? Talán éppen ott, ahol a testünk és a külvilág összeér, azaz a bőrünknél? Mintha ezt látszana állítani – vagy inkább kérdezni – Pedro Almodóvar A bőr, amelyben élek (La piel que habito, 2011) című, primér izgalmakkal operáló thriller-melodrámája, amelynek rafinált történetvezetése és színpompás látványorgiája mögött egyszerűnek tűnő, ám valójában alig megválaszolható, filozofikus kérdések sora húzódik arról, hogy kik vagyunk. Vagy frivolabban fogalmazva: kinek érezzük magunkat a bőrünkben?

A jó néhány korai Almodóvar-opusban szerepet vállaló Antonio Banderas egy gátlástalan plasztikai sebész szerepében tér vissza a rendező kamerája elé – visszafogottan és meggyőzően. Robert, aki a mesterséges emberi bőr kifejlesztésében, valamint az arc- és bőrátültetés terén ért el jelentős, bár orvosetikailag megkérdőjelezhető sikereket, kísérleti nyúlként tart fogva magánklinikáján „valakit” (maradjunk e semleges nemű névmásnál), aki egyszerre tárgya orvosi kutatásainak, szerelmének és bosszújának. A kamera hosszasan elidőz a fogva tartott (a szintén kiválóan játszó Elena Anaya) testén, és amit eleinte a szereplő bőrének vélnénk, arról kiderül, hogy testszínű kezeslábas, amely alatt még mindig nem valódi emberi bőr, hanem átültetett, mesterséges bőr van.

A látszat és a valóság viszonyával való efféle játék több szinten megismétlődik a filmben: az orvos egy hatalmas képernyőn nézi foglyát, mintegy önreflexív utalásként arra, ahogyan a mozinéző a mozgóképet nézi a vásznon. A nézés leginkább mint a hatalomgyakorlás eszköze jelenik meg a filmben: erőszakos gesztusként, amelyet a nézett elszenved, de nem képes viszonozni, mert maga nem látja nézőjét. Az erőszak és az azt követő bosszúállás(ok) határozzák meg a film elbeszélésnek menetét és csomópontjait, de az erőszakban ismét elválik egymástól látszat és valóság. Amit a filmbeli Norma és apja nemi erőszakként él meg, illetve értékel, azt Vincent rekreációs szexelésnek szánja, így aztán a néző sem tudja szándékos erőszaktevésként felfogni. Ugyancsak a látszatot és a valóságot ütközteti a film narrációs technikája: az elbeszélés első felében-harmadában a néző fölállít magában egy értelmezési sémát a látottakról, majd az előzményeket részleteiben kibontó, hosszú flashback után a film második részében kénytelen erről a sémáról lemondani, azaz amit valóságnak hittünk, látszatnak bizonyul. Ugyanerre a meglepetést keltő elbeszélősémára épít a film végkifejlete: Vera szerelme valóság és látszat, sőt ő maga válik valóság és látszat közötti megtestesült feszültséggé a film zárójelenetében, amelyet nyitott befejezésként értékelhetünk, elgondolkodva azon, hogyan alakulhatna tovább a szereplők sorsa.

Almodóvar filmje a feszültséget profin adagoló, jól megkomponált és fényképezett munka, amely inkább csak látszólag hoz újdonságot az életműben. A melegségét nyíltan vállaló rendezőt mindig is érdekelte a szenvedélyek ereje, a szexuális orientáció és a nemi identitás problematikája, A bőr, amelyben élek pedig lényegében inverz variációja ezeknek a témáknak: a szerelmi szenvedély helyett a bosszú szenvedélye, a társadalmi és biológiai nemből való kiválás vágya (lásd Almodóvar transzvesztitáit, transzszexuálisait) helyett a nem és az önazonosság kétségbeesett megtartásának vágya jelenik meg előttünk. Ami egyfelől a film erénye, az egyben a hibája is: az extrémen melodramatikus, kissé kiagyaltnak ható történet ugyan tagadhatatlanul fogva tartja a nézőt, de a látottak mélyebb lélektani megalapozására, igazán hihetővé és átélhetővé tételére nem nagyon alkalmas. Az izgalmasan kérdező film talán ezért nem tud mélyebben, a bőrünk alá hatolva megérinteni.

Akkor megjelenik, permetlével önti le a fákat,
kilopja az olajat a kerti gépekből, egy egész kombájnt
eltol, megfenyeget, hogy a kútba dob, bejön,
kiszívja az levegőt a konyhából, rakosgatja csendben
a késeket, pedig már körbevettem magam
szögesdróttal, kiültettem egy embert a kertbe
látványosan, övtáskával járok a fürdőszobába,
hogy legalább a papírjaimat el ne vigye, és hamut szórók
a kapu elé, hogy lássák, nem vagyok bolond,
tényleg jár ide valaki, de annyi hamu a világon nincs.