központi mellékblog

A matematikusok és a filozófusok szerint öt szabályos test létezik a háromdimenziós térben:

a tetraéder (4 szabályos háromszögből),

a kocka (6 négyzetből),

az oktaéder (8 háromszögből),

a dodekaéder (12 ötszögből),

és az ikozaéder (20 háromszögből).

Ezek a testek azért szabályosak, mert oldalaikat egybevágó, egyenlő oldalú sokszögek határolják, minden lapszögük egyenlő és a csúcsalakzataik is egybevágók. Meglehetősen rejtélyesnek tartom, hogy éppen öt ilyen test létezik, sem több, sem kevesebb, és valahogy különösen elvontak maguk a testek is, amelyek közül legfeljebb a kocka (hexaéder) tűnik ismerősnek a hétköznapi életből.

E szabályos testek létezésbeli rejtélyességükön túlmenően képesek egy "varázslatra" is: az élek elmozdításával átalakíthatók egymásba. Két tetraéderből kialakíthatunk egy kockát, egy kockából egy oktaédert, valamint egy ikozaéserből egy dodekaédert.

Mindez elméleti okoskodás, ami a legtöbb embert tökéletesen hidegen hagy, ám mi történne, ha az említett átalakítások/átalakulások a szemünk előtt mennének végbe? Aki megézi Csörgő Attilának a Ludwig Múzeumban látható kiállítását, válaszolhat erre a kérdésre. Saját válaszom az, hogy a platóni testek transzformációit mobilszoborhoz hasonlatos képzőművészeti alkotásként látni különleges esztétikai élmény. Csörgő Attila a testek éleit hurkapálcaszerű farudakból alakította ki, amelyeket egyszerű madzagok, damilok mozgatnak egy elektromotor és rengeteg bonyolult áttétel, súly és ellensúly segítségével. Hihetetlen munka lehetett megépíteni ezeket az asztalnyi méretű "örökmozgó" rendszereket. A legbonyolultabb "szobor" esetében az hurkapálca-ikozaéder a szemünk előtt alakul át lassan dodekaéderré, majd alakul vissza saját magává, a folyamat pedig vég nélkül zajlik (pontosabban addig, amíg a kiállítási nap végén valaki ki nem kapcsolja a motort). Az elvont matematikai folyamat rejtélyes, örök és elvont szépségét hangsúlyozottan hétköznapi, esetleges, egy barkácsboltban bárki által beszerezhető anyagok jelenítik meg. Mitha az időtlenség és az idő, az örökkévalóság és múlandóság ellentétéről, egymásból levezethetőségéről üzennének valamit e tárgyak, feltárva a világ szerkezetét.





Csörgő Attila Plátói geometria c. sorozatából

(Csörgő Attila kiállítása - Arkhimédészi pont
2009. október 30. - 2010. január 24.
Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum)

Mexikói pizzát hozott az angyal

Chet Baker ma lenne nyolcvan. Talán illik ehhez a naphoz a Mando Diao dala, amit Björn Dixgard énekel.

"Stop your crying oh little boy
'cause I know a place that you will enjoy
It's a place that's full of diamonds and toys
And Chet Baker's playin' trumpet there

So go there now, with joy
Go there Don't feel low
'cause Chet Baker's playin' trumpet alone
For you

Don't you worry that girl is gone
Don't you worry for the things that she's done
Just relax, you still got time to go on
'cause this place is openminded to you

So go there now, with joy
So Go there Don't feel low
'cause Chet Baker's playin' trumpet for you alone"

 

 

Semih Kaplanoglu török rendező 2008-ban forgatott  A tejesember (Süt/Milk) című filmjét mostanában mutatták be az Uránia moziban, ahol a véletlen jóvoltából néhány napon belül kétszer is láttam. Elsőre „tulajdonképpen tetszett”, aztán másodjára szinte  elvarázsolt: az az érzésem keletkezett, hogy ez a film nem nekem szól, hanem egyenesen rólam. De hadd maradjak most szikár és személytelen, csak annyit állítva, hogy ez a „tipikus fesztiválkedvenc művészfilm” az anya-fiú kapcsolatot, a hétköznapiság és a művészet viszonyát, a felnőtté válás stációit állítja középpontba.

Furcsa, hogy mennyire nem értettem meg a narratívát első nézésre, és mennyire nem vettem észre sok érzékeny technikai-művészi megoldást. Mentségemre szóljon, hogy a film a szokásosnál  jobban igényli a nézői figyelmet, a Filmvilág kritikusa (Vajda Judit) például csak odáig jutott, ameddig az első nézésre én is: "...sorjáznak az előzmények és következmények nélküli, összefüggésükből kiragadott jelenetek, és lecsengetlenül, magyarázat nélkül maradnak kulcsfontosságú(nak tűnő) események." A kritikus ezúttal téved: a sajátos, kihagyásos narratív technika és a szimbólumhasználat nem teszi érthetetlenné a filmet, inkább erős stíluseszközzé válik, és szerencsés esetben a néző fejében és szívében a végén minden összeáll.   Hiteles, érzékeny, nagyon szép film A tejesember, amely a rendező szimbólumok köré épülő „tojás-tej-méz” trilógiájának középső darabja.

 

További infók a filmről:  http://www.port.hu

 

D.-nek

Néha fél év eltelik semmivel,
ahogy egy kockacukorról leoldódnak az élek
az opálos vízben, és marad egy apró bucka.

Lett egy állandó kísérőm sajnos,
nagy, fekete kutya vagy csak
nejlonzsák az ajtó elé dobva,
de most ellépek mellőle a fényre,
a Westminster Abbey tetejére,
ahonnan belátni az egész szürkéskék teret:
öböl, fehér hab, a tetőn sétáló kőmadár.

-- -- ha belegondolok,
tegnap még vizes zokniban
szürke felhők alatt csúszkáltam a jégen,
de este feljöttél, és mintha tudtad volna,
mit csinálsz, kézen fogtál,
csalinkáztunk a síneken esőben,
aztán fehér szikla tetején álltam görög szigeten
nyáron, ajándékod körberagyogott,
befényezte a szemem.

 

 

hány és miféle könyv gyűlt ingó-bingó toronnyá az utóbbi hetekben-hónapokban az ágyam mellett. Ezeket olvastam, hagytam félbe, akartam vagy akarom olvasni elalvás előtt...

 

Ábel Győző: Kaktuszok Kislexikona

Karcsai Kulcsár István: Michelangelo Antonioni  (Filmbarátok kiskönyvtára)

Kertész Imre: A száműzött nyelv 

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért 

Kovács András Bálint: A modern film irányzatai

Kovács András Bálint: Mozgóképelemzés

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Marx József: A kétdimenziós ember (A játékfilm dramaturgiája)

Megyeri Lili: Rainer Werner Fassbinder (Filmbarátok kiskönyvtára)

Nemes Károly: Pier Paolo Pasolini (Filmbarátok kiskönyvtára)

Nyelvtudományi Közlemények (103. kötet, 2006)

Georges Simenon: Monsieur Hire jegyessége

Georges Simenon: Maigret vallomása

Subik-Kunte: Kaktuszok enciklopédiája

 

 

Keresztek

"- Mennyi kell?

- Nem tudom. Gondoltam, hogy te megmondod ... mennyi kell ahhoz hogy...

- Hogy?

- Egy utolsóhoz... Egy utolsóhoz. Nem akarok visszajönni.

- Attól függ, hogy mikor nyomtál utoljára.

- Évek óta semmit. Két éve egy cigit nem szívtam el.

- Akkor elég a fél gramm.

- Fél gramm? Biztos? Az nem valami sok.

- Elég lesz.

- Ebből is látszik, hogy milyen jó gyerek vagy te."


Már egy ideje gondolkodom Fliegauf Benedek Dealerjéről (2004), és nehezen tudom eldönteni, hogy a film bámulatra méltó mestermű-e, vagy inkább bámulatra méltó művészi kudarc, zseniális tévedés. Viszonylag könnyen összefoglalható mindaz, ami nagyon is a helyén van ebben a műben: csodálatosan megírt párbeszédek egyensúlyoznak a hétköznapi esetlegesség és a kiagyalt, sűrű költőiség határán, átgondolt, erőteljes képi és hangzásvilág, tempó (nem gondolom, hogy túl lassú vagy túl hosszú a film), hihetetlen atmoszférateremtő erő, megjósolhatatlan kimenetelű jelenetek, összetett szimbólumrendszer. Mindez együtt szinte hipnotizálja a nézőt. Nem zavar egyes amatőr színészek többek által bírált teljesítménye sem: a szövegek itt-ott leckeszerű felmondása belesimul a film stilizált világába. Nem zavar az sem, sőt bravúrosnak tartom, hogy a film szerkezetileg szinte csupa tetőpontból és egy zárlatból áll, ilyen értelemben statikus: magasan kezdődik és végig ott marad: döbbenetes erejű jelenetek sora követi egymást a végkifejletig. Hát akkor mi a baj , miért válik összességében mégis "hamisgyanússá" Fliegeauf műve? Csupán elrettentő drogfilmként való értelmezése nyilván sekélyes: ez a film a világ állapotáról akar mondani valamit, de mintha nem erről a világról beszélne, ráadásul valamilyen radikális esztétika nem létező nyelvén. Nem tudom, hogy jelen idejű negatív utópiát látunk-e vagy "negatív giccset"? A tragikum mint esztétikai minőség nagyjából értékvesztést jelent, az abszurd pedig értékhiányt és irracionalitást, Fliegauf filmje viszont se nem igazán tragikus, se nem abszurd, hanem mintha azt állítaná, hogy a világban elve nem létezik érték, egyáltalán semmi más nem létezik, csak irracionális szenvedés. Úgy vélem, ez az állítás nem igaz. Persze gondolhatja valaki igaznak is, de az a valaki semmi esetre sem rendez filmet, legfeljebb azon tépelődik, hány gramm heroin kell az utolsó belövéshez.

Október 23-át azzal khm... ünnepeltem, hogy befejeztem Huszár tanár úr, alias Huszár Tibor akadémikus, szociológus Kádár-életrajzának olvasását. A mindennapi buta politikai bugyborékolás közepette igazán üdítő egy ilyen kényes történelmi témában a sokszempontú gondolkodásra való képesség és igény jeleit tapasztalni. Huszár Tibor könyve évtizedes önálló kutatásokon alapuló, részletes rajz a nómenklatúra működési mechanizmusáról, Kádár politikai pályájáról és hétköznapi-emberi alakjáról. A tényszerű krónika elemei, a PB- és KB-ülések jegyzőkönyvei, a kopogós levélrészletek mögött végig érzékelhető a lélektani dráma íve.

... ta ta tam pim pam pim pampam. és imádom az angol kiejtését :-)

"A Filmmúzeum csatornán a múltkor láttam egy amatőr családi videófelvételt az 1940-es évekből: kifejezetten megrendítő volt, semmilyen művész, rendező nem tud hasonló erejű filmet készíteni a mulandóságról. Döbbenetes volt látni, átérezni - pedig egyébként természetes és logikus -, hogy ezek az idegen, ismeretlen emberek úgyanúgy éltek, mint ma mi. És hová lettek ők meg az egész világuk, a tárgyaik, az érzelmeik?" - írtam ezen a blogon egy korábbi poszt - kommentjében.

Az e heti És-ben A legfélelmetesebb műsor című tévékritikájában Darvasi László ugyanerről az érzéséről ír ugyancsak a filmmúzeumos amatőrfilmekkel kapcsolatban. Úgy fogalmaz, hogy "az idő múlása, a mi személyes időnk múlása", amiről ezek a filmek tulajdonképpen szólnak, "a legrémületesebb dolog", ami történik velünk. Van egy fontos gondolat, mondat Darvasi írásában, amiért az egészet újra szóba hoztam (kiemelés tőlem):

"... E felvételek közös sajátossága, hogy tökéletlenek...Amatőrök amatőr pillanatai. Akár az életünk. Mert lehet bár a munkánk, a becsúszó szerelésünk, a lapszerkesztésünk, a regényünk, a szerelmeskedésünk perfekcionista, az életünk soha nem lesz az, és ha akad olyan hübriszes mihaszna, aki ennek az ellenkezőjét vallja és hirdeti, hát csakhamar pofán lesz verve."

Hozzáteszem, a legszomorúbb az egészben, hogy az is "csakhamar pofán lesz verve", aki nem vall és nem hirdet ilyesmit.

Ismeretlen alkotó festménye egy VII. kerületi régiségboltból. Olaj, farost, 38x28 cm, 2800 forint

- Nézd már, ez milyen! Naiv, de őszinte.
- Nagyon amatőr, de a színei harmonikusak. Talán a kereszt nem kéne.
- De igen, épp az a lényeg, egy ilyen brutális izé a közepén.
- A kereszt pont a kép mértani közepére van komponálva. A kereszt piros közepe pedig isten szeme.
- A virág úgy hajol ki a vázából, mintha leugorva öngyilkos akarna lenni, vagy mintha a lehullott szirmok lennének a könnyei. Csupa túláradó érzelem, de mégis valahogy visszafojtva. A váza alján az szerinted mi lehet?
- Nem tudom, de minden jó képben van valami titok, amin aztán egész életedben gondolkodhatsz. Talán volt a vázán egy díszítés, amit a festő így tudott visszaadni.
- Kezdetleges a térábrázolás, de valahogy úgy rossz, hogy az már jó.
- Több művészet van benne, mint itt minden másban együttvéve. Kiabál ez e kép.
- Meg kellene venni.
- Meg.

Most láttam az Örökmozgóban Szergej Szolovjov 1987-ben forgatott, Assza című filmjét, most értem haza a moziból, és persze még a látottak közvetlen hatása alatt vagyok. Nagyon jó film, rég lattam már ilyet, habár egy kicsit talán rövidebbre kellett volna vágni. Nehéz lenne definiálni, mi is ez szédítő, bohócosan szomorú alkotás: szerelmi dráma a jól ismert háromszögképlet alapján, maffiakrimi, rockeposz vagy az észrevétlenül recsegő-ropogó szovjet politikai rendszer kritikája, mindenesetre minden megvan benne ahhoz, ami a kultuszfilmmé váláshoz szükséges lehetett. Jó néhány felejthetetlenül megkomponált jelenet, határozott ritmus, és mély illúziótlanság jellemzi Szolovjov művét, ami bátran fut bele a pusztító végkifejletbe. Hóval lepett pálmafák a jaltai télben: szürreális keret valami kétségbeesett életkísérlethez, ami ebben a filmben senkinek sem sikerül. A főhős (számomra főhős)zenész fiú saját bevallása szerint eleve "nem él, csak álmodik", ezért ha úgy vesszük, a halála sem lehet valóságos. De talán becsap minket: az ő élete, különc lázadása az egyetlen vállalható, emberi élet egy fojtogató világban, halála pedig valódi tragédia.



Részlet a filmből. Zene: Gorod (Aquarium), поет Борис Гребенщиков (муз. В.Вавилов , сл. А.Волохонский)

Sötét árnyalatokban dúskáló, szürkéből feketébe hajló tövisű kaktusz, szerintem elég vad kinézetű, bár ezt próbálja ellenpontozni a rózsaszín virág, amit tegnap bontott ki először. Ahogy nézem, jó néhány bimbója fog kinyílni mostanában, ha az időjárás is úgy akarja. Az Eriosyce kaktusznemzetség egyébként egy kusza nevezéktani dzsungel, a növényt Neoporteria rapifera néven vettem, és hosszas kutatásokat folytattam, amíg rájöttem, hogy a jelenleg érvényes rendszer szerint hogy is hívják. Le lehet tölteni a netről egy brit kaktuszkutató, Frank Katterman 1994-ben írt Eriosyce-monográfiáját, amelyben kimerítően tárgyal, sőt újradefiniál minden fajt, alfajt és változatot (Eriosyce - The genus revised and amplified).



A növény Chilében őshonos, az óceánhoz közeli, mégis csontszáraz vulkanikus hegyvonulatok, sivatagok lakója. Íme egy élőhelyi fotó:

Sok szakértő szerint az egyik legszebb virágú kaktusz, de szerintem virág nélkül is gyönyörű az aranyszínű tövisei miatt. Ez utóbbiakról kapta az aureum nevet. Vadon Mexikóban, sivatagos vidéken él. A növényt a hétvégén vettem a füvészkerti kaktuszkiállításon és -vásáron bimbózó állapotban, otthon pedig napra téve szépen kinyílt a pompázatos virága.

A múlt héten érkezett meg hozzám postán ezt az apró, 4 centi magas, de teljesen kifejlett, sőt idős, legalább 13 éves növény Angliából. Nem gondoltam volna, hogy az utazás és az átültetés után rögtön kivirágzik, ma mégis ezzel lepett meg. Reggel vettem észre, hogy hozott egy bimbót, aztán a délutáni napsütésben kinyílt a virág, majd ahogy elment a nap, becsukódott. A faj Mexikóban, Arramberi város közelében, mészkősziklás vidéken őshonos. 1982-ben írták le, és a texasi Shirley Dickison kaktusztermesztőről nevezték el.

Hozzászólás egy internetes trombitásfórumhoz :-)

"Hey. I'm a novice player and just got my first trumpet in the mail less than an hour ago. What do I have to do before getting started? I try blowing into the mouth piece and nothing happens."

D. aziránt érdeklődött, hogy tulajdonképpen mit keresünk itt, talán csak nem a rátóti csikótojást? Az ország legnagyobb botanikus kertjét, az MTA vácrátóti kutatóhelyét hétvégén ne nagyon akarjuk felkeresni autó nélkül, vagy ha mégis erre vetemedünk, akkor készüljünk egynapi hideg élelemmel, valamint erősítsük lelkünket, ugyanis jó sokat kell gyalogolni egy végeláthatatlan autóút mellett. Furcsa, de amikor a pesti ember ráérne egy kicsit kirándulni, vagyis hétvégén gyakorlatilag nem jár busz a településre, a legközelebbi vonatállomás pedig jó három-négy kilométerre van.

A Vácrátóti Arborétum kaktusz- és pozsgásházát az idén nyáron adták át: az ország legnagyobb, legszebb kaktuszgyűjteménye található itt, jó néhány fantasztikus méretű és korú növénnyel. A gyűjtemény darabjait eddig nem láthatta a nagyközönség, de most végre méltó környezetbe kerültek a kaktuszok, és a látogató jó áttekintést kaphat a legfontosabb nemzetségekről. Nekem egy hatalmas, virágzó Astrophytum myriostigma tetszett a legjobban, de lenyűgözőek voltak a hatalmas oszlopkaktuszok is, vagy a sárgadinnyényi Coryphantha cornifera, amelynek mérete egyébként nem nagyon szokta meghaladni a 10 cm-t.

Féltem, hogy félni kell majd, de nem kellett. Egy pillanatara sem. Sok volt a rendőr. Az elnéptelenített, lezárt útvonalon mintha díszeletek között sétáltunk volna az Oktogonig, de onnantól feltűntek a járókelők, integetők, elég sok integető ember, mosolygó arc. Már majdnem olyan volt, mint egy igazi, békés, karneváli hangulatú melegfelvonulás. Majdnem olyan, és talán eljön az idő, amikor teljesen olyan lesz.

"It is not ordinary, but for me it is quite OK"


Ezekben a napokban tartjuk a Budapest Pride-ot, amikor azokra is emlékezünk, akik a meleg polgárjogi mozgalom elindítói voltak. Most valamiért ez a dal jutott eszembe, ezúton is köszönöm G.-nek, aki először felhívta rá a figyelmemet. Hogy is mondta Tolsztoj? A boldog családok mind hasonlók egymáshoz... Így énekel egy holland kisfiú, akinek két apukája van.





We live in a terrace house
we have nice stuff at home
we live there quite ok with the three of us together
Bas works for the newspaper
and Diederik is laboratorian
they adopted me when i was one year old

I am still the only child
but that's ok with me
the way I get all the attention and love from those two
Bas brings me to the school
with Diederik I play the violin
and the three of us we watch soaps on the TV

I have two fathers
two real fathers
sometimes cool and sometimes strict
but it is going great with us
I have two fathers
two real fathers
who, if they have to, both can be my mothers

When I have to go to bed
Diederik checks my homework
and Bas does the dishes or doing laundry
and if I am ill or have a fever
then there is nobody i know
who can be so caring as Diederik or Bas

He has two fathers
two real fathers ....

Sometimes I get bullied at school
of course it is not nice
your parents, they are homo
they find it strange
then i just shrug my shoulders
so what? I am their son
It is not ordinary but for me it is quite ok

Two real fathers
sometimes cool and sometimes strict...